Késve indultunk Genfből. Természetesen a csomag problémát áthidaltuk (a cuccunk felének otthonhagyásával) és 6 órányi nyugalommal előttünk nekivágtunk a repülésnek. Szó se róla, az Emirates kielégítette minden repüléssel kapcsolatos igényünket, kivéve a fedélzeten kínált borok minőségét… ihatatlan volt, bármelyikkel is próbálkoztunk. Nincs mit tenni, nálam még mindig a Swiss a befutó, minden tekintetben.
A repülés utolsó félórájában, testi-lelki felkészülésbe kezdtünk a határon való átlépésünkhöz, mivel úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatva az illegális Dubaiban tartózkodást, külön-külön megyünk át a határon. Miért illegális? Hm, kedves olvasó az Egyesült Arab Emirátusok területén férfi és nő, amennyiben nem házasok, nem lakhatnak együtt és mivel mi tartottunk a kérdéstől, hogy hol szállunk meg és tulajdonképpen, hogyan is képzeltük el a Dubaiban levést, ezért inkább megpróbáltuk megelőzni a kérdés ezzel a szerény kis trükkel…
Időben érkeztünk Dubaiba. Transzfer busz vitt a terminálhoz, ami a legkevésbé egy szokásos terminálhoz hasonlított. Hatalmas fehér belsőtér várt, ahol fehér „terítővel” a testükön és a fejükön Isten reprezentációjaként tevékenykedő arabok vártak. Először is elsétáltattak az iris vizsgálatra, ahol természetesen külön sor vár a nőkre és a férfiakra is. Körülbelül 7-8 nővel előttem, 5 perc várakozás után máris enyém volt a lehetőség, hogy a morcos Istenreprezentáció szemébe nézzek magamban mormolva az „Adj pecsétet a vízumomra, légyszi!” mantrát. Nem tudom, hogy a magamban kérlelés segített –e, de 1 perc alatt ott csücsült a pecsét a papíromon. Vivát!
Majd itt következett a következő sorban állás, ami sokkal hosszabb volt, mi több kifogtam a leglassúbb és legérdektelenebb fehérterítős arab urat… 15-20 perc várakozás után, gyorsan készített rólam egy képet és a harmadik visszakérdezés után végre megértettem, hogy szeretné megtudni, hogy hol a hotelem. Hajajajjj, hát legyen - én megmondtam neki a hotel nevét és fekvését (itt címek nem nagyon vannak, ahogy postai szolgáltatás se nagyon, legalábbis háztól házig semmiképp) és reméltem, hogy ennél több információ majd nem vágyik. Nem vágyott. Vivát!
Pecsét az útlevélben, a vízumon, így beirányoztam a csomagjaimat, persze még gyorsan lecsekkolták mindenki kézi poggyászát, csak hogy érezzük, figyelnek ránk - kedves gesztus.
Mivel az előbbiek és a poggyász átvétel is egy légtérben volt - csak a sorban álló hatalmas tömegekkel és a fehér terítős arabokkal elválasztva- nem kellett sokat sétálni. Ebben az iszonyatosan nagy fehér márványtérben, „hipp-hopp” ráakadtam a genfi járatra, ahol egyes-egyedül a mi csomagjaink keringtek már csak a futószalagon. Jules is megérkezett. A csomagokat, kis tolós kocsira pakoltuk és kifelé indultunk. Körülbelül 3 percbe telt, míg a fehér márványteret átsétáltuk. A kapun kívül kicsit ijesztő módon kismillió, főként indiai arc nézett vissza ránk, akik mind fuvarra vártak, de szerencsére hamar megtaláltuk a mi sofőrünket.
Amikor kiléptünk a repülőtér kapuján vált bizonyossá, hogy most már nincsen miért aggódnunk, és igazából nem is volt…
Jules rám nézett, elmosolyodott azt mondta: „Dubai Baby, Dubai! Hm?”
